De Tweede Ronde. Jaargang 25

[p. 178]

Zes gedichten
Krisztina Tóth^*
(Vertaling Mari Alföldy)

De slang

Op de avond van de verdrijving
(een en al verleiding, zo'n warme zomer)
hief de tuinslang door de plotselinge
druk als een cobra
zijn kop omhoog

en niets had meer zijn oude loop
- die trouwens ook geen goede was -
die nacht verdorde het gras
dat wij beiden
vergeefs hadden doorweekt.

* Krisztina Tóth, Hongaarse dichteres (1967) die verschillende bundels publiceerde en een aantal prijzen in de wacht sleepte, waaronder de József Attila-díj (Attila József-prijs). In 2004 vertegenwoordigt ze Hongarije bij het Haagse poëziefestival Dichter aan Huis. Ze vertaalt zelf uit het Frans in het Hongaars en buiten haar literaire werk houdt ze zich bezig met glas-in-lood.

A kígyó

A kiüzetés alkonyán
(meleg nyár volt, merö kisértés)
a kerti locsolócsö a hirtelen
nyomástól mint egy kobra
tartotta föl fejét,

és többé semmi sem folyt úgy ahogy
- mellesleg rossz mederben -
azelõtt: hiába
áztattuk szét mind a ketten, aznap
éjjel a fü kiszáradt.

[p. 179]

Mappen

Deed het geen pijn? Luister je wel?
Ik luisterde niet. Ik lag op mijn rug op de bank
en keek naar het licht dat door de gekleurde rondjes
schemerde als in een kerk, geel, blauw, rood
glas-in-lood: nooit zoiets in een woonhuis gezien.
We hadden haast, om vijf uur kwam zijn moeder.
Met zijn broek omlaag hupte hij achter me aan,
ik zat gehurkt in bad en hij stond bij de kraan.
Ja, ik vond het ook fijn. De ochtend is de mooiste tijd.

Ik was zestien, zestien jaar later
stond hij naast me in bus zeven:
... het glas-in-lood, je weet wel, tussen de eetkamer
en de woonkamer, dat hebben jullie toch wel laten zitten?
... welnee. Dat had mijn vader nog gemaakt
gekleurde mappen tussen de twee ruiten,
van het werk meegenomen...
... ik ga er hier uit, ik moet met de metro.

Waarom verliezen wonderen altijd hun glans.
Sinterklaas. De ooievaar. Nu dit.

Dosszié

Nem fájt? Figyelsz egyáltalán?
Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén,
hogy
süt át a fény a színes karikákon:
mint egy templomban, sárga, kék, piros
ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam.
Sietni kellett, ötre jött az anyja.
Letolt gatyában ugrált ki utánam,
a kádban guggoltam, õ a csaphoz állt.
Szerintem is klassz. Reggelenként a legszebb.

Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat,
mellettem állt a piros hetesen:
... az ólomüveg, tudod, az ebédlõ
és a nappali közt, azt ugye meghagytátok?
...dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta,
színes dossziék a két ablak között,
a vállalattól hozta haza õket...
...én most leszállok, metróval megyek.

Mért vesztik mindig fényüket a csodák.
Mikulás. Gólya. Most meg ez.

[p. 180]

Handjesgras III

Wat is het stil, de krekels zwijgen.
De geur van geraniumkopjes stijgt op.
Het uur van het wakker liggen is voorbij,
je moet naar binnen, je moet opstaan,
je blijft op het terras staan, plukt even
aan de droge kopjes, je kijkt naar de tuin,
het gras slijt, waar was het begin,
vraag je je af, het mos met de hand
weghalen, denk je, kan niet meer, het groeit te hard,
nu zie je het pas: de stoep is bemost,
de zonnige delen door vogelmuur ingenomen,
halfweg de zomer is alles al verdord.
Ga nog maar even liggen, zeg je tegen haar,
ben je gek geworden, zegt ze gapend.
Hoezo, zie jij niet dat die vlek blijft groeien,
dat handjesgras alles overwoekert?

Csillagpázsit III

Milyen csönd lett, hogy hallgatnak a tücskök.
Száll az illat a muskátlifejekbõl.
Az óra, mikor éberen feküsztök,
most múlik el, be kéne menni, kelj föl,
megállsz a teraszon, csipkedm kezded
a száraz fejeket, a kertre nézel,
kopik a fû, hogy hol is volt a kezdet,
azon tûnõdsz, hogy kitépkedni kézzel
már a mohát, úgy terjed, nem lehetne,
most látod csak, csupa moha a járda,
a napos részeket a tyúkhúr vette
birtokba, és hogy már nyár derekára
minden kiég. Feküdj még vissza, szólsz rá,
te megõrültél, mondja, nagyot ásít.
Mért, te ne nem látod nõni ezt a foltot?!
Hogy mindent elborít a csillagpázsit?!

[p. 181]

Allerzielen

Het werd lente, we schuifelden tussen de graven
een grijzende heer liet ons voorgaan in de rij.
De menigte drong dichterbij
alsof ze op de prijsuitreiking wachtte,
de hoofden gebogen alsof de datums
op hun schoenen waren geschreven.

Ik stelde me voor aan de dochter van de dode op de video is het alsof ik haar gelukwens.

Laat in de zomer hadden we weer een begrafenis.
Tijdens de grafrede zat een sprinkhaan
op mijn kraag als een groene broche.
Terwijl de kist de grond in zakte liep hij
langzaam langs mijn hals omhoog, hij boog zich
als een boodschapper naar mijn oor toe

en vloog toen op. Er waren al platanen
geel, hoewel de zon nog brandde.

Mindenszentek

Tavaszodott, araszoltunk a parcellák közt,
egy õszes úr elõre engedett a sorban.
A tömeg közelebb akart furakodni,
mintha várná az eredményhirdetést.
Számháború a dátumokkal: mindenkı lefelé
tartotta homlokát. Megtudtuk, ki esett ki.

Az elhúnyt lányának bemutatkoztam.
olyan a videón, mintha gratulálnék.

Nyár vége volt, hogy újra csak temettünk.
A gyászbeszéd alatt a galléromra
telepedett egy sáska, mint egy zöldszínû bross.
Ahogy leszállt a koporsó a mélybe,
ment a nyakamon lassan fölfelé,
és mint egy hírnök, a fülemhez hajolt,

aztán felröppent. Némelyik platán
lombja fakult már, bár tûzött a nap.

[p. 182]

[Nederlands]

Als bedelende handen lagen de verschrompelde bladen
op de weg bij het derde afscheid.
De holle urnenkerk leek een onderaards station
waar we met neergeslagen ogen onze broeder
als een te bewaren stuk bagage
inleverden tot de Verrijzenis.

Met onze ogen zochten we het perron. Op weg naar buiten
legde ieder een muntstuk op het schaaltje.

We liepen fluisterend de trap op
toen ik hem zag: in de andere, verre wereld
waren we als kind ooit even oud.
Ik herinner me zijn bezwete haren.
Zijn ogen zijn de oude, maar zijn lichaam! Zijn lichaam
is vreemd en vormeloos. En sterfelijk.

Hij zag mij ook. Ik hield mijn pas in, hoefde zo
zijn niet-groeten niet te beantwoorden.

[Hongaars]

Pöndör levelek kéregetõ kezével
volt már tele az út, amikor harmadjára
mentünk búcsúzni. A kongó urnatemplom
egy pályaudvar alagsorát idézte, ahová
testvérünket megõrzendõ csomagként, földre szegzett
szemmel betettük a Föltámadásig.

Forgolódtunk, hogy hol van a peron.
Kifelé mindenki bedobta a pénzt.

Ahogy suttogva haladtunk a lépcsõn,
megláttam Õt: egy másik, távoli
világ gyerekkorában egyszer egyidõsek
voltunk. Emlékszem átizzadt hajára.
A szeme a régi, de a teste! A teste
idegen, formátlan és halandó.

Fölismert õ is. Lemaradtam, ne kelljen
fogadnom a nemköszönését.

[p. 183]

De droom van de Minotaurus

Ik ken jou als de lege handschoen de beweging.
Terwijl zijn vingers op de tafel blijven staan.
Jij trommelt in me, scherp bewustzijn in een hol lichaam.
Nee, helemaal niet, of plotseling wel, en helemaal.

Ik ken jou als de vlinder het koortsig cirkelen rond de lamp.
Als de geknotte acacia op de stoep het ruisen van zijn blad
Ronde tunnel, huis zonder ogen en mond.
Waar moet ik beginnen, kun je daar verdergaan?

Er was eens, lang geleden, de kindertijd, niemandsland.
Wegloze nacht in de tuin tussen de volgeschreeuwde struiken.
Later ook de droom, sneeuwdrab in de stilte, niemandsland.
Bevriezend, ontdooiend, vallend, klonterend seizoen van eeuwige
winters.

Luister. Wat ik nu vertel is ook in jou altijd al af geweest.
Lang en onbegaanbaar, want zo is het verzonnen.
Onderbreek me niet als in een uitgetrokken handschoen een hand
die zweeft.
Als de droom van de Minotaurus zal het zijn, bochtig en donker.

A Minotaurosz álma

Ismerõs vagy nekem, mint levetett kesztyûnek a mozdulat.
Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon.
Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelõ tudat.
Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.

Ismerõs vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz.
Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj.
Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház.
Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?

Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje.
Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka.
Késõbb az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje.
Az állandó telek fagyó, fölengedõ, lehulló, összeálló évszaka.

Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettõl benned is kész.
Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva.
Ne szakíts félbe majd, mint levetett kcsztyûben a lebegõ kéz.
Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurosz álma.

[p. 184]

Een glimlach gestuurd

Laatst in de metro keek ik je in een vreemd gezicht in de ogen.
Er zijn van die dagen dat alles herinnert.
Iemand aan iemand, je stapt uit, passeert hem, toch niet.
Maar dit is een ander jaar wat voorbij is gaat niet door.

Een oude klasgenoot kwam ik ook tegen, nog net zo'n kind.
Anders had ik nooit geloofd dat wij ook ooit.
Mijn god, wat wilde ik graag naast je.
Daar sta je in de metro en bent pats-boem oud.

Ik denk wel eens wat zouden onze lijven van elkaar vinden.
Hoe zou je geur nu zijn ongetwijfeld anders.
Zouden de lijven elkaar iets te zeggen hebben.
Waar mijn zoon geboren is daar is nu een dun sneetje.

Mijn heupen worden ook breder ik weet niet wat dat is.
Dit alles maakt me niet gelukkig maar ook niet moe.
Het was vreemd om in dat andere gezicht te kijken.
Zag je met je vreemde ogen mijn vreemde mond?

Küld egy mosolyt

Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem.
Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet.
Valaki valakire leszállsz elébekerulsz mégsem.
De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet.

Egy régi osztálytársam is szembejött ugyanúgy még gyerekként.
Különben sose hittem el hogy mi is egyszer.
Istenem mennyire mennyire szerettem volna meiléd.
Ott állsz a metrón és puff egyszercsak megöregszel.

Szoktam gondolni rá mit szólna egymáshoz ez a két test.
Hogy milyen lehet az illatod biztos ma már más.
Hogy vajon tudna-e szólni egymáshoz ez a két test.
Ahol a kisfiam született van egy vékonyka vágás.

Valahogy szélesedik a csípõm is nem tudom mıre vélni.
Ezt az egészet nem boldogít igazán nem is fáraszt.
Különös volt abba a másik arcba belenézni.
Idegen szemeiddel láttad ugye idegen számat.