De Tweede Ronde. Jaargang 5
(1984)– [tijdschrift] Tweede Ronde, De–
Auteursrechtelijk beschermd
[pagina 145]
| |
Drie gedichten
| |
Történet az időszámítás előtti korból18-án, este a Pasaréti útról
két férfi fordul be a kertkapun. Kalap,
feltűrt ballonkabát. Cipőik alatt
a salak csikorog. Riadt kis társaság
a sarokasztalnál: - L.B.? Velünk jön!
Nagy csend. L.B. föláll. Senki se kérdezi:
ilyen egyszerű ez? Válláról üresen lóg a két
karral teli kabátujj. Sötét szemek torkolattüzében
lobog a vizözönelőtti kert. Közeli becsapódás:
olthatatlanul ég az üres út.
Később, túl a sarkon vagy tizen körbeálljuk
öt dioptriáját. - Oriási! - mondja.
A szája még remeg. - Csak vicc volt, csak vice volt,
csak vicceltek vele - viharzik oda egy rigó,
a felesége, aztán - bocsánat! - a fal felé fordul
és hány, hány, hány: a halálig
látom rángatódzó hátát.
| |
[pagina 146]
| |
GeestenbezweringBar is deze avond zoals de stenen
en zoals de grote eelthanden van de eerste spoorwegbouwers
onder de kietelende vrouwenvingers van de vuurschijn.
Hier hijgt en blaast de oven van de grote bergen.
En hier, hier zwerf je rond, Walt Whitman, met je beestachtig stemgeluid,
zwaar op je knoestige stok leunend,
de ogen drabbig van ouderdom,
kijkt naar het zwarte ruiscongres van de bomen,
de stille strooibiljetten van de wind
en voelt dan in je keel de kramp van het onsterfelijke gedicht
dat je vroeger eens had moeten uitzingen,
maar jij keek toen in de zon en verdronk
in de oceaanvloed van een luid en gelukzalig geschreeuw.
Waar is het vers gebleven, dat van de handen en het hart?
Je bent oud en, zoals nog nooit, droef.
Als een goederentrein twaalf uur kraait
draai je je om en bestijgt traag de heuvel,
de zwarte hemel tegemoet.
Honderd donkere jaren borrelen op in je kielzog.
| |
SzellemidézésVad ez az este mint a kövek
s mint az első vasútépítők bütykös, nagy keze
a tűzfény csiklandó női ujjai alatt.
Fújtat a nagy hegyek kazánja.
S itt csavarogsz, Walt Whitman, baromi torkú,
göcsörtös botodra támaszkodva nehézkesen,
vénkorodtól iszapos, sűrű szemekkel,
nézed a fák zúgó, fekete kongresszusát,
a szél széthajigált, néma kiáltványait
s a szorítást érzed a torkodban, a halhatatlan versét,
amit egyszer el kellett volna mondani,
de te a napba néztél és belefulladtál
a boldog, nagy kiabálás tenger-özőnébe.
Hol van a vers, a szívé és a kézé?
Öreg vagy és mint soha, szomorú.
Egy tehervonat éjféli kakasszavára
megfordulsz és lassan baktatsz fel a dombra,
bele a fekete égbe.
Nyomodba száz év csapódik sötéten.
| |
[pagina 147]
| |
De persoonlijkheidNabij de veertig. De omstandigheden
hebben de curve der gebaren al vastgelegd.
Het schepnet van de rimpels heeft het gezicht verschalkt.
In de ooghoeken spartelt een fidele vis: ‘O, ik kén dat.’
Columbus vervolgt z'n route naar binnen. Onderhuids
een oceaan vol schuim: de lustvolle begeerte naar buit doet
het ijzersterke gebit knarsen, met vijf vingertoppen kunnen de weke vinnen
zien en als een stomme vogelschare suizen de spieren op en neer.
Nog lager huist een wereld van uitgedraaid oogwit. Zout en zand.
Rondom de rebel die men aan de mast van zijn ruggegraat geknoopt
heeft: de gieren der alledagen. Kaalgeknabbelde jaren. Onomkeerbare
rangorde van oorzaken en gevolgen. Zich cel over cel vermeerderend
bewaart het lot zijn oorlogskern, de melktanden tegen 't pantser van de ruimte.
Als les?
‘Land, land!’ - brult Rodrigo. Dan het bed met z'n palmenspijlen.
De kustwaarts vliegende witte zwachtels. Wind en zee nog eer het schaven
van de mens begint en het standbeeld van de staatsburger in huid
wordt gegoten. Tenslotte breekt uit de schuimwoestijn,
vuur of adem, een wezen dat met 'n soort vleugelstompje om zich heenslaat,
in zijn keel aardeschokkend gehuil, aan zijn handen tien mensen als nagels.
| |
A személyiségKözal a negyvenhez. A körülmények
már meghatározták a mozdulatok fvét.
A ráncok merítőhálója kifogta az arcot.
A szem sarkában cinkos hal ficánkol: ‘Tudjuk, hogy van ez’.
Kolumbusz befelé indul. A bőr alatt
a habzó óceán: a zsákmány gyönyörétől megcsikordul
a drótvágó fogsor, öt ujj hegyével lát a lágy uszony,
és néma madárraj: föl-alá suhognak az izmok.
De még lejjebb kifordult-szamfehér világ. Só és homok.
Az árboc-gerincre akasztott lázadó körül
a keselyű-hétköznapok. Lerágott évek. Megfordíthatatlan
sorrendje okoknak, okozatoknak. Sejtről sejtre nőve őrzi
háborús lényegét a sors, a tejfogat az ür páncélja ellen.
Okulásul?
‘Föld, föld!’ - üvölti Rodrigo. A pálma-rácsos ágy. A partra szálló,
fehér pólyák. Szél és tenger, mielőtt kezdődik az ember-gyslulás
és bőrbe öntik az állampolgár szobrát. Végül a tajtéksivatagból
kitörő tűz vagy lélagzet, valami szárnycsonkjával csapdosó lény,
torkában földrázó sirás, kezén tíz kés a tíz köröm.
|
|